Vannak azok a napok… Na nem AZOK a napok, hanem azok, amikor már reggel nyolckor az estét várod. Amikor valahogy minden balul sül el és semmi sem úgy alakul, ahogy eltervezted. A gyerekek nyűgösek, mert vagy nem aludták ki magukat, vagy pedig front van és amúgy is, az eső esik, tehát még az sem opció, hogy kividd őket a szabadba. Vagy éppen az egyik gyerek betegség miatt szobafogságra van ítélve, rosszabb esetben mindkettő. És ilyenkor már csak abban reménykedsz, hogy hamar elalszanak délben. Persze, ilyenkor az altatás sem megy pikk-pakk.

A mi mai napunk is hasonlóan alakult. Franciska még a hét elején elesett, a fején picit megnyílt a bőr. A kórházban a lelkemre kötötték, hogy bár hazaengednek minket, 72 órát lehetőleg ne szaladgáljon a gyerek, nehogy valami baja legyen. Előtte pedig a hányós vírust kaptuk el. Igazából nem történt semmi különös, csak éppen két dackorszakos gyerekkel nem minden pillanata a napnak örömteli és boldog.

Máté harapós időszakát éli, valamint, ha nagyon dühös, minden pillanatot megragad arra, hogy levegye magáról a pelenkát, rosszabb esetben pedig meztelenre vetkőzik. Mivel még nem szobatiszta, ez egyet jelent azzal, hogy mint egy ivarérett kandúr, oda pisil, ahol éppen éri a szükség, jól körül határolva a területét. És bár én vallom, hogy a hordozás és a cici mindenre megoldás, egy 20 hónapos dackorszakos kisördög esetén ez nem feltétlenül van így. Kendőbe csak nagyon ritkán tudom felvenni ilyenkor, mert olyan ördögűzős hisztit rendez, hogy öröm hallgatni. És őszintén szólva, az sem megoldás, hogy ilyenkor folyamatosan a hátamon van egész nap, hiszen ő már annyira menne mindenfelé.

Franciska pedig egyszerűen unatkozik. Egy hete körülbelül be van zárva a lakásba, mert az első nap, amikor kimentünk, rögtön történt a balesete. Beszélhetnéke van, produkálja magát, és tényleg EGÉSZ ÁLLÓ NAP beszél. ha nem velünk, vagy a testvérével, akkor a babáival. Imádom hallgatni, ahogy csivitel, de reggel hat és este kilenc között be nem áll a szája. Akkor se, ha színez. Akkor se, ha könyvet nézeget vagy fest.

És ott van még a testvérféltékenység. Ezernyi vitás helyzetet kell megoldani, az egyszerűbbektől („Anya! A Máté elvette a ceruzám!!!”) a bonyolultabbakig (Máté, aki csak szótöredékeket mond egyelőre, artikulálatlanul üvölt, én meg találjam ki, mi a baj).

És ilyenkor várom a déli altatást, sőt, ha valamelyiküket nem sikerül elaltatni, akkor az esti altatást.

Amikor csönd van, nyugalom. Amikor magam lehetek a gondolataimmal. Amikor végre átgondolhatom a napom, és kicsit leengedhetek, meditálhatok, befelé fordulhatok. Amikor alig várom azt, hogy újra reggel legyen. Hogy újra veszekedjenek, nyüglődjenek, öleljenek, pusziljanak.

Mert a jó pillanatokból is van nagyon sok. Csak éppen a negatív dolgokat jobban észrevesszük.